Ennek mezítláb kell nekiindulni - mármint Európa legnagyobb homokdűnéjének.
A Desert Roses kollekció borítóképe kapcsán sok visszajelzést kaptunk, én is, meg a képen szereplő fouta is (ő fogyott el először), így most elmesélem a kép történetét.
Szép magyar szóval organikusan alakult az egész. Még július derekán Algériában döntöttük el, hogy valahova el kellene menni még a szeptemberi óvodakezdés előtt, majd a picit elszállt (haha) repjegyárak láttán vonatot foglaltunk Bordeaux-ba néhány napra.
Sokat nem tudtam Franciaország e pontjáról, de maradjunk annyiban, hogy a hideg óceán és a kellemes Mediterrán-tenger közül eddig mindig az utóbbit részesítettem előnyben. Ráadásul Bordeaux nem is fekszik közvetlen az óceán partján, így inkább városnéző (khm-étterem-kávézó-étterem-fagyizó) utat képzeltem el magunknak.
Adel munkatársai viszont annyit áradoztak erről a bizonyos dűnéről, amit semmiképp sem hagyhatunk ki, hogy megnéztem magamnak az Instagramon. Alföldi lányként láttam én már elég homokot, de azért ez a hely elég bíztatónak tűnt. Pláne, hogy az Arcachon-öböl egyik végén fekszik (helló tengerpart). Miután a kollekció darabjai láttán ettől függetlenül is a sivatag világára asszociáltam, végül tökéletesen alakult ez a véletlen.
Utazás előtt sikeresen annyira meghúztam a lábam, hogy napokig alig tudtam menni, ez kicsit aggasztott, hiszen a homokdűne több mint 100 méter magas, és egy fotózáshoz azért minimális mértékben, de cipekedni is kell. Tudni kell rólunk, hogy nem jellemző ránk az autóhasználat, így tömegközlekedéssel vágtunk neki az útnak.
Hogyan juthatsz el a Dune de Pilat-ra Bordeaux-ból?
Az Airbnb, amit béreltünk, közel volt a Bordeaux-i vasútállomáshoz. Ezt a környéket egyébként is ajánlom a történelmi belváros közelsége miatt, ha valaha Bordeaux-ban terveznél eltölteni néhány napot. A St. Jean állomásról óránként indul vonat Arcachonba.
Fenyőillat és egy másik világ
Ahogy odaértünk, nagyon szimpatikus volt a hely. Kezdjük rögtön a fenyő illatával - mennyei! Ahogy Mentonban, itt is a lassú élet kényelmes élvezete tapintható szinte a levegőben. Még alig láttunk valamit (gyorsan kerestünk egy szimpatikus éttermet), de máris éreztem, hogy ide szívesen visszajönnék, akár egy egész nyarat eltölteni.
Ebéd után buszra szálltunk, majd körülbelül húsz perc után meg is érkeztünk a dűne területéhez. Az út magával ragadó volt - a mediterrán vidékekre jellemző fenyőerdők közül felbukkanó gyönyörű villák hangulatát meg sem próbáltam lefotózni, inkább csak ittam magamba az élményt. Ide vissza kell jönnünk még.
A dűne lábánál, még az erdő takarásában frissítőket és szuveníreket is árulnak. Maga a dűne mint “attrakció” ingyenes, a parkolásért fizetni kell.
Babakocsival érkeztünk, egy darabig el is jutottunk vele, de egy ponton muszáj volt összecsukni (a hátunkra dobni a hátizsák mellé), és azzal a lendülettel a cipőinket is levenni, mert megérkeztünk a süppedő homokba.
Talán azért, mert nem volt égető napsütés (szerencsére), a homok hűvös volt, nagyon kellemes volt belelépni. Emma egy kicsit hezitált eleinte, aztán örömmel szaladgált benne, amennyire tudott.
Lőttünk pár képet néhány kiszáradt fánál, még lent, a lépcső mellett. A dűne egyébként minden évben terjeszkedik a szárazföld felé, akár öt méternyit.
Az előbb említettem a lépcsőt - áprilistól novemberig ez segít áldásosan a dűne megmászásában. Picit tartottam tőle, hogyan is megyünk fel mindenestől (én sántítok, sok a cuccunk és Emma mostanában szereti cipeltetni magát), de egyrészt láttam valakit lejönni épp mankóval, és lásd, mi is, hipp-hopp, pár perc alatt fent voltunk, élen Emmával!
Juxtaposition - ellentétek találkozása
A látvány egészen fantasztikus volt. Van valami rendkívül esztétikus abban, ahogy a mély zöld fenyőerdő és a halvány homokdűne találkozik - és akkor a vízről még nem is beszéltünk.
Az egyetlen kellemetlen faktor a szél volt - de amint egy picit elindultunk a lépcsőtől balra, egy kicsit lejjebb már sokkal jobb volt a helyzet. Azért a végső képen még így is érezhető, hogy fújt rendesen.
Adel és Emma letelepedtek a domboldalon, Emma a szél ellen egy foutába bújt, én pedig próbáltam valami vállalható pózt felvenni. Íme, néhány kép a szerencsétlenkedésemről. A szél néha rendkívül előnytelen alakot formált nekem :) Pár percet töltöttünk mindössze a dűnén való fotózással is.
Végül ez lett az, amit egy kis szerkesztés után megfelelőnek (na jó, szerintem SZUPER lett ♥) találtam, így ez került fel másnap a kollekció oldalára.
Lefelé gyalog mentünk az egyik kis ösvényen. Közben gyerekek lefelé szörföztek a dűne oldalán.
Ville d’Hiver
Pár nap múlva még egyszer visszatértünk Arcachonba, egy kis strandolás mellett meglátogattuk helyi kisvonattal a Ville d’Hiver-t, vagyis a téli várost. Ezt a domboldalon fekvő városrészt (és az egész környéket igazából) 150 éve rekreációs és gyógyászati céllal hozta létre a híresek és gazdagok számára egy testvérpár. Még a fenyőket is ők telepítették (az egész öbölben). Az inspiráló történetet a kisvonaton franciául hallgattuk meg.
Amit még mindenképp megnéznék, kipróbálnék az Arcachon-öbölben:
Céltalanul biciklizni naphosszat, meg-megállni közben.
Felfedezni:
Pyla-sur-Mer-t
Cap-Ferret-t
l’Herbe-et
Kipróbálni az összes hajótúrát, mind remekül hangzott
Megnézni az óceánt! Az öbölben nem a végtelen óceánt látja az ember, ez egy védett kis zug.
Pihenni, pihenni, pihenni
Te jártál már az Arcachon-medencében? Mit ajánlanál (az osztrigák mellett, mert sajnos nem vagyok nagy rajongója a tenger gyümölcseinek) feltétlen ott?
Hozzászólások